|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 40 találat | lapozás: 1-30 | 31-40 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Corneanu, Nicolae 2007. december 6.Temesváron december 5-én átadták át a 2007. évi Pro Cultura Timisiensis díjakat, okleveleket és emlékérmeket. Temes megye kulturális életének felvirágoztatásáért, munkásságukért tizenöt kiemelkedő személyiséget díjaztak, köztük Nicolae Corneanu ortodox metropolitát. Idén a bánsági magyar közösség három képviselője is kiérdemelte a megtisztelő díjat. Eszteró István ny. tanár, költő munkásságát Pongrácz Mária író, a Nyugati Jelen és az Irodalmi Jelen főmunkatársa méltatta, hangsúlyozva, hogy két szerencsés esemény döntő módon befolyásolta a végvári származású költő irodalmi karrierjét. Az egyik a Jelen Könyvkiadó létrehozása, amely közkinccsé tette Eszteró István költeményeit, a másik Serban Foarta költővel és feleségével, Gábos Ildikóval való találkozás, amelynek köszönhetően megszületett a Concertino című közös, magyar és román nyelvű kötetük. Dr. Bodó Mária, a Nyugati Egyetem előadótanárának zenetudományi, valamint sikeres zongoraoktatói tevékenysége miatt részesült a díjban. A Pro Cultura Timisiensis díj “ifjúsági” változatát hét fiatal művész érdemelte ki, köztük Magyari Etelka, a Csiky Gergely társulat tehetséges művésze, akinek magyar és német nyelven egyaránt kiemelkedő színészi teljesítményéről Ildikó-Jarcsek Zamfirescu, a temesvári Német Színház művésze mondott laudációt. /Pataki Zoltán: Átadták a 2007 évi Pro Cultura díjakat. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 6./2008. június 26.A kisebbségi történelmi keresztény egyházak romániai hátrányos megkülönböztetését tették szóvá ezen egyházak erdélyi képviselői az Európai Parlamentben. Tőkés László európai parlamenti képviselő közreműködésével június 24-én közmeghallgatást, 25-én pedig sajtótájékoztatót tartott a témában Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület helyettes püspöke, Nicolae Anusca, az erdélyi görög katolikus érsekség főtanácsosa, Máthé Dénes, az unitárius egyház főgondnoka, valamint Kovács Gyula, a Baptista Szövetség alelnöke. Kiemelték, hogy a román állami támogatás aránytalanul előnyben részesíti a román ortodox egyházat, nem megfelelőek az egyházi oktatás feltételei, nagy elmaradások vannak a kommunizmus idején elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatása terén. Tőkés László elmondta a sajtótájékoztatón: kemény sajtótámadás indult Nicolae Corneanu román ortodox érsek, temesvári és bánsági metropolita ellen, aki május 25-én egy görög katolikus templom felszentelése alkalmával együtt áldozott a keleti rítusú és a római katolikus egyház szolgáival. A rendhagyó esetet „kánonellenes pápista eretnekségnek” minősítő ortodox egyházi emberek Corneanu érsek példás megbüntetését követelik – közölte Tőkés. A jelen lévő görög katolikus, unitárius és baptista küldöttel együtt közös állásfoglalást írt alá, amelyben az erdélyi kisebbségi testvéregyházak őszinte elismerését és szolidaritását fejezik ki „a krisztusi hite és keresztény nyitottsága miatt meghurcolt Nicolae Corneanu metropolita iránt”. /Kisebbségi történelmi egyházak Brüsszelben. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 26./ Tőkés László hangsúlyozta: megdöbbentő hallani, hogy Romániában „az etnikailag román görög katolikus egyház még mindig több mint kétezer egyházi épületét, templomát nem nyerte vissza”. Megfogalmazása szerint „továbbra is a pánortodox, pánnacionalista kommunista politika folytatódik ezen a téren”. /Brüsszeli közmeghallgatáson a történelmi egyházak. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 26./2008. július 11.Az ortodox egyház zsinata megbocsátott Nicolae Corneanu bánsági metropolitának és Sofronie Drincec nagyváradi püspöknek, akiket végül nem fosztanak meg a palástjogtól. Az ortodox egyház papjainak egy része eretnekséggel vádolta meg őket, felrótták nekik, hogy görög katolikus paptestvéreikkel együtt áldoztak, illetve vettek részt vízkereszti szertartásban. Corneanut és Drincecet az ortodox egyházban ahhoz a csoportosuláshoz sorolják, amely nagyobb hangsúlyt fektet az ökumenizmusra. Ezzel szemben az úgynevezett tradicionalisták hallani sem akarnak a görög katolikusokkal való közösködésről. Az elnéző döntésben közrejátszhatott, hogy Daniel pátriárka az ökumenizmus híve. /Megbocsátottak Bánság metropolitájának. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 11./2008. december 22.Tőkés László református püspök jelenlétében emlékeztek meg december 20-án az 1989. évi romániai forradalom áldozatairól és hőseiről a temesvár-belvárosi református imaház Újvárossy-termében. A város és az ország hivatalosságai semmilyen szinten nem képviseltették magukat az összejövetelen. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület több tisztségviselője mellett a bánsági ortodox és görög katolikus egyház, az izraelita hitközség, a helyi baptista gyülekezet és a Temesvár Társaság tartotta fontosnak a jelenlétet. Nem küldte el képviselőjét a római katolikus egyház. A felszólalók kifogásolták, hogy az idei forradalmi megemlékezéseken sem Tőkés Lászlóról, sem Temesvárról nem történt említés, a gyász még a bánsági nagyvárosban is csupán néhány fekete zászló jelképes felvonására s gyors eltüntetésére szorítkozott. Kijelentették: itt az ideje, hogy a román állam ezt hivatalosan is elismerje, s Tőkés Lászlót a forradalmárok soraiba emelje. Tőkés az RMDSZ-t a hatalomra került Szociáldemokrata Párt magyar tagozatának nevezte. /Temesvár felejt, Bukarest „nevel”. Egyháziak egymás közt a forradalom évfordulóján. = Reggeli Újság (Nagyvárad), dec. 22./ A találkozón részt vett többek között Nicolae Corneanu érsek, Bánság metropolitája, aki külön megköszönte Tőkés Lászlónak gerinces, hitéhez hű, meg nem alkuvó magatartását. A találkozó résztvevői megkoszorúzták a református templom falán levő, a forradalomi események kiindulópontját megjelölő négynyelvű emléktáblát, a forradalom egyik magyar áldozata, Csizmarik László zenetanár emléktábláját, valamint a református gyülekezet hősi halottja, Újvárossy Ernő kopjafáját. /Pataki Zoltán: Tőkés László a forradalomra emlékezett. = Nyugati Jelen (Arad), 2008. dec. 22./2012. július 12.Lemondott tisztségéről Nicolae Corneanu, a Bánság metropolitájaJúlius 10-én keltezett levelében, egészségügyi okokra hivatkozva, lemondott a Bánság Metropolitája tisztségről Nicolae Corneanu érsek. Corneanu, akit 1962. március 4-én iktattak be a Temesvár és Karánsebes érseke, illetve a Bánság metropolitája tisztségbe, több mint 50 évet töltött hivatalában. Nicolae Corneanu karánsebesi papi családban született 1923-ben. Folytatva a családi hagyományt Bukarestben elvégezte a teológiát, és 1949-ben megszerezte a teológia doktora címet is. Mint 1989 után beismerte, a metropolita végig együttműködött a kommunista titkosrendőrséggel, de ez sem tépázta meg tekintélyét az ortodox hívek előtt. Corneanu metropolita részt vett I. és II. János Pál pápák beiktatásán, a világ számos országában képviselte a román ortodox egyházat. A nagy tudású Nicolae Corneanu teológiai témájú könyvek egész sorának szerzője, az ökumenizmus híve volt, aki, ameddig egészségi állapota megengedte, minden évben személyesen részt vett a temesvári forradalom évfordulóján a belvárosi református templomban szervezett ökumenikus istentiszteleteken. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2012. december 18.Nem mentőöv és nem besúgóknakNyílt válasz egy nyílt magánlevélre Tisztelt Szerkesztőség! Az alább következő cikket 2008-ban írtam, apropója egy Szilágyi Domokos-évforduló, illetve annak tervére vonatkozólag a Páskándi Géza családja részéről jött nyilvános tiltakozás volt. A konkrét eseten túl azonban úgy érzem, ma is változatlanul időszerű, akárcsak az a témában írott másik cikkem, amelyet annak idején a Magyar Kisebbség kérésére írtam (2007/1–2. szám). Talán nem utópia abban reménykednünk, hogy egyszer eljön a cikkben is igényelt teljes körű tisztázás ideje is. A Fennvaló időmértéke nem azonos a miénkkel, de igazságszolgáltatása biztos. Amióta a Szilágyi Domokos-ügy a nyilvánosság elé került, készülődik bennem az, amivel az alább következőkben a közvéleményt is kénytelen vagyok megterhelni. S különösen kényszerítő erővel kívánkozik ki most belőlem, amikor az utóbbi időkben szegény Szisz már nincs egyedül. Ami a „besúgó”-téma körül mostanában történik, az olyan közügy, amelyben szólnom kell, még akkor is, ha engem is belöknek az arénába, s a kárörömmel röhincsélő – s közben tökmagot köpködő – tömeg reám is rám kiáltja a „feszítsd meg!”-et. A téma azért „kényes”, és bizonyára azért vonakodtak eddig sokan megszólalni, mert tárgyilagosabb megítélés igénye ebben az ügyben könnyen értelmezhető úgy, hogy valaki mentőövet akar nyújtani azoknak, akik ilyen szerencsétlen módon a közfigyelem előterébe kerültek. És ez a vonakodás nem is egészen indokolatlan. A „védelem” olyan penge élén indul el, amelyiknek nem látni a végét, s nem is lehet tudni, hogy van-e vége egyáltalán, vagy a nyaktörő mutatványt végigjárva az ember, ott találja magát a semmi szélén. Megszólalásomhoz hadd bocsássak még előre annyit, hogy az 1956 Erdélyben előkészítése során alkalmam volt néhány hivatalos irattal szembenézni, ezeket – hála a hét év alatt saját bőrömön szerzett tapasztalatoknak – némiképp „belülről” is tudom értelmezni, s hogy kezemben járt a magam dossziéja is (másolatát most várom a Hivataltól). Tehát nem a levegőbe beszélek. De hagyjuk a képes beszédet – az sok mindenki által sokféleképpen értelmezhető. A legnagyobb bajom a mostanában nyilvánosságra került „besúgó-ügyekkel” kapcsolatban az, hogy részinformációkon alapulnak. Valahol előkerülnek jelentések, amelyeket a mai olvasó – főképp, ha (személyében vagy meghurcolt családtagjának igazságot keresve) érintett – megtalál egy iratgyűjtőben, és hozzájuk társul az arra illetékesektől a fedőnevet feloldó hivatalos írás is. Az érintett tehát „besúgónak” (vagy a használatos nevek valamelyikén „informátornak”, „ügynöknek”, „hálózati személynek”) minősül. (Most tegyük túl magunkat azon, hogy a CNSAS felelős beosztású elöljárói szerint még messze nincs minden irat a felügyeleti szerv birtokában, s az átvett – egyébként hatalmas – anyagnak is csak mintegy 10%-a van feldolgozva.) Annak, hogy valaki ezt a minősítést megkapja, három alapkritériuma van: legyen meg a saját kezű beszervezési nyilatkozat (amelyben „vállalja a feladatot”), legyenek tőle származó, saját kézzel írt jelentések, és végül igazolható legyen az, hogy az illető ezért a „szolgálatért” anyagi juttatásban részesült. Mindezek megléte esetén az illető „kiérdemli” a fenti minősítést. Csakhogy a volt állambiztonsági anyagot kutató történészek tudják – és több helyütt le is írták, el is mondták –: az illető személlyel kapcsolatban az igazi kutatói feladat csak ezután kezdődik. Nem mentséget keresünk tehát, hanem a kutatás szakmai körökben közismert elvárásához alkalmazkodunk akkor, amikor elvárjuk az ilyen ügyben megszólalóktól, hogy a „célszemélyek” esetében – mielőtt az arénába löknék őket – a feladatnak ezt az útját is végigjárják, úgy, ahogy azt Esterházy Péter a Javított kiadás gyötrelmes lapjain, íróként és egy „besúgó-apa” fiaként végigjárta. Mert – a lemoshatatlan minőségen túl – nem mindegy, hogy valaki önként, az első pofonra, vagy alapos verés és nem csak morális, hanem fizikai fenyegetés után írja-e alá a „vállalási nyilatkozatot” (a kényszerítő példákat és módszereket, aki nem találkozott velük, az is elképzelheti). Nem mindegy, hogy kiről, mikor és miképpen jelent (bár akár a Javított kiadásból is lehet eseteket idézni, amikor az abszolút „ártatlan” információ is végzetes lehet a „célszemély”-re nézve). És az sem mindegy, hogy valakinek adott pillanatban van ereje kimondani azt a „nem”-et, amelyhez sokkal könnyebb lett volna a legelején tartania magát, vagy hogy a „szolgálat” megtagadásának másik módját választja (disszidál vagy elpusztítja magát, ahogy Szilágyi Domokos tette). A lényeget tekintve a minősítésben nem esik változás, de micsoda különbség van a részletekben! És a hibának micsoda lehetősége, ha a „szolgálat” megtagadásának végső lépése előtt előkerült jelentést lobogtatjuk, mint az illetőre vonatkozó megfellebbezhetetlen erkölcsi bizonyítványt. Nekem életemben négyszer adatott meg, hogy aláírhattam volna a „vállalási” nyilatkozatot. Először akkor, amikor a hét évet megkaptam, és mindjárt az ítélet után felajánlották, hogy nem kell leülnöm, sőt bent létem alatt is „kedvező” bánásmódban fogok részesülni; másodszor jóval a félidőm eltöltése után, amikor már kezdtek jönni-menni az egyéni kegyelmi listák, és én is ajánlatot kaptam (most, a dossziémban találkoztam azzal az előterjesztéssel, amelyben a kolozsvári Securitate kegyelemre javasol, majd mellette egy másik irattal, amelyben a „felső szerv” úgy dönt, hogy „graţierea nu se aprobă” [a megkegyelmezés elutasítva]); harmadszor már szabadulásom után, amikor vízvezeték-szerelő segédmunkásként próbáltam „visszailleszkedni a tisztességes emberek társadalmába”, s felajánlották, hogy „segítenek” képességeimnek megfelelő helyre kerülni; és végül negyedszer, amikor már a Kriterionnál voltam, és részlegvezetői kötelezettségemként várták volna el tőlem, hogy a szolgálatukba álljak. Vannak tehát tapasztalataim arról, hogy milyen morális kényszernek van az ember kitéve. Pedig az én visszereimet nem verték gumibottal, mint az Esterházy Mátyásét – csak épp családom (várandós feleségem, kislányom és születendő fiam) sorsát lökték be a mérleg egyik serpenyőjébe. Valahol tehát (a feldolgozatlan 90 százalék vagy a még ma is belügyi birtokban lévő ki tudja, mennyi belügyi irat között) ott kell lennie annak a dossziénak, amelyik a „hálózati személy” beszervezési irataitól kezdve (mert – a magamét láttam – annak az előkészületeiről is részletekbe menő anyag születik, aminek csak a „végterméke” az a bizonyos nyilatkozat) az összes jelentéseit, saját kézírással tartalmazza, rajtuk a „tartótiszt” kiértékeléseit és utasításait. Tessék csak végigkövetni Esterházy Mátyás sorsát ebből a szempontból: bőséges anyagot dolgoz fel az író ebben a gyötrelmes könyvben. Aki egy ember sorsát kutatja, annak válaszolnia kell a „mit”, a „mikor” és a „hogyan” kérdésére. És ezek a részletek csak a teljes dosszié ismeretében tárulnak fel. Ezzel elérkeztünk a dolog másik feléhez: a „besúgó” és tevékenysége nagyobb összefüggéséhez. Mert ő nem légüres térben jelentett, hanem alaposan megszervezett ördögi gépezet fogaskerekei között. És mi mégis elvonatkoztatunk ettől a gépezettől: arról alig esik szó, a „tartótiszt” neve (pedig ott van a jelentést kiértékelő lapon) le sem íródik. A Javított kiadás azért is kiemelkedő tett, mert az író a besúgó-apa cselekedetei mögött végig ezt a gépezetet is láttatja. Hol van a Szilágyi Domokos (és nem folytatom a névsort) dossziéja? Ki járta végig az ő útját a benne lévő iratok (és a hozzájuk fűzött utasítások) alapján? Mikor fogunk beszélni az ő „tartótisztjeiről” is? Mikor jön el az az idő, hogy a szégyenoszlophoz kötve őket is (vagy elsősorban őket) látjuk az arénában? Mindnyájan tudjuk, hogy ők – köszönik szépen – jól vannak. Nagyon jól. És ide elérkezve kénytelen vagyok feltenni magamban – és most már nyilvánosan is – a harmadik kérdést. A Securitaténak a diktatúra bukását megelőző évtizedben már nem az „élőhús-beszolgáltatás” volt a feladata, nem az, hogy megtöltse a börtönöket, a kényszermunkatáborokat, hanem hogy az egész romániai társadalmat a kezében tartsa. A célkeresztbe kerülteket nemigen börtönözték be („legfeljebb” áttették a határon, súlyosabb esetben kidobták őket egy vonatból, vagy felakasztották egy erdőben). Célkeresztben az egész romániai társadalom volt, amelyet a kollektív félelem légkörében atomjaira vertek szét, amelyet erkölcsileg bomlasztottak fel. És most ez a bomlasztás folyik tovább: a „leleplező” kiszivárogtatásokkal. Mert az aréna ülőhelyein szorongó tömeg elé a porondra nem a volt tartótiszteket vetik, és még csak nem is azokat, akiket jól ismertünk, akikről 1989 előtt is tudtuk, hogy besúgók, hogy aljas indítékból, vagy meggyőződésből a „szervek” szolgálatába állnak. Köszönik szépen, ők is jól vannak. Helyettük olyanok „besúgói” múltja kerül reflektorfénybe, akiket (egészen más érdemeikért) tiszteltünk, akikre felnéztünk, akik a diktatúra idején műveikkel erősítettek abban, hogy ne adjuk fel a reményt „egy jobb korban, mely után...”. Mert nyilván közöttük is voltak gyenge, kényszerhelyzetekben megszorított emberek, akiknek művéből – ha most viselt dolgaikat ismerve, újraolvassuk azokat – a diktatúra évtizedeinek nyomorúságáról olyan mélységek nyílnak meg, amelyeket e nélkül a borzalmas „ár” nélkül nem lett volna alkalmuk megtapasztalni. Páskándi Géza egyik mondatát idézte nemrég valaki: „se a bűn, se a bűntudat nem ítélhet az érték felett”. Akkor most mégis miért és milyen alapon veszik maguknak egyesek azt a bátorságot, hogy az érték fölött is ítélkezzenek? Hát nincs senki, aki észrevegye, hogy napjainkban változott módszerekkel, de a „bűn” pellengérre állítása nyomán az arénában felharsanó üvöltésben épp az értékeink kérdőjeleződnek meg? Hogy sokkal körmönfontabb módon, mint 1989 előtt, folytatódik a mi kicsi társadalmunk morális felbomlasztása? Hogy nem csak a „bűn”, hanem az érték fölött is ítéletet mondunk? Hogy összekeverjük a kettőt. Sajnos, a médianyilvánosság sem igen segített ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában, sőt – tisztelet a kivételeknek – nem mindig tudott ellenállni a „szenzáció” kísértésének. Mert ha nyilvánosan pellengérre állítanak egy gazembert, akkor azok, akik róla azt eddig is tudták, legfeljebb elégtételt éreznek. Igazi hírértéke annak van, amikor olyan valakiről lehet levenni a keresztvizet, aki egyébként köztiszteletnek örvendett. És végül ott van egy mindegyre feltevődő kérdés: mért nem volt, miért nincs az érintettekben annyi civil kurázsi, hogy előálljanak, és bevallják azt, amit tettek? Elvileg jogos és erkölcsi mértékkel mérve nem lényegtelen kérdés. De legyünk őszinték: az 1989. decemberi első napok eufóriája után az erkölcsi megtisztulás ideje jött el, vagy a kompromittálódott hatalom átmentésének és más módszerekkel érvényesített további hatalmának az ideje? Nem bukott-e meg a gyakorlatban a Temesvári kiáltvány 8. pontja? Nem verték-e szét a bukaresti diákokat, akik igazi demokráciát követeltek? Nem a magukat egy új világba beépítők különböző táborai közötti hatalmi harc ideje következett el a diktátor félreállítása után? Hiába akartunk mi erkölcseinkben megtisztulni! Ha meglett volna is az a bizonyos civil kurázsi, sehol sem volt hozzá a befogadó közeg. A közszereplők között fehér holló a temesvári ortodox metropolita, Nicolae Corneanu, aki 1990-ben felállt, és nyílt vallomást tett. Megtisztult tőle az egyháza? Persze nem könnyű dolog a bűnvallás – s különösen nem a nyilvános bűnvallás. Nagyon sok „besúgó” azzal lett foglya vállalt szerepének, hogy zsarolhatták azzal: leleplezik társai előtt, ha nem végzi tovább a „kötelességét”. És ezt még 1989 előtt is nehéz volt vállalni. Legalább most törjünk ki ennek az új közösségbomlasztásnak a bűvköréből! Legalább most ne engedjük manipulálni magunkat! Nevezzük nevén a bűnt, de csak akkor, amikor elkövetésének minden körülménye ismeretében ítélhetünk. És ne felejtsük: „sem a bűn, sem a bűntudat nem ítélhet az érték felett”. DÁVID GYULA Szabadság (Kolozsvár) 2013. január 4.A bűnről és a bűnvallásról, valamint a közösség morális értékrendjérőlVálasz Demény Péternek, továbbra is az ügynök-ügy kapcsán Nem tudom, hogy leveledet a nyilvánosságnak szántad-e, vagy a közöttünk lévő beszélgetéssorozat egy újabb mozzanatának – minden esetre én egyfelől örvendenék annak, ha hozzászólásod elindítója (vagy folytatója) lenne egy olyan nyilvános kibeszélésnek, amely – be jó lett volna, ha húsz évvel ezelőtt történt volna meg – talán még most sem késő. Másfelől attól félek, hogy az általánosság szintjén egyfajta moralizálásba fullad, miközben épp az nem veszi magára a szentenciákat, akire elsősorban vonatkoznék. A közügyeinkben való kibeszélés egyébként is kiment a divatból. A nyilvánosság előtt általában másokat szoktak kibeszélni, főképp választások előtt, amikor a „ki kit győz le” a négy évekre szóló tét, míg az igazi közügyek legfeljebb egy-egy feljajdulásig jutnak el. És itt most csak a máramarosi magyar szórvány elmúlt nyári feljajdulására utalnék a vészes megfogyatkozás és a még vészesebb nemzettudat-vesztés láttán, amelyre elsősorban a legilletékesebbektől semmiféle válasz nem érkezett. Ez a köz-viszonyulás pedig nem segíti, sőt súlyosbítja a helyzetet. „Növeli az, ki elfödi a bajt!” – idézhetjük és idézhetnők sokszor sok mindenféle vonatkozásban. De térjek a minket érdeklő kérdésre. Szerintem az egész ügynök-problematikának van egy – az érintett személyt illető – belső és egy külső megközelítése. Talán a „külső”-vel kezdeném: Az emberi élet elleni cselekményekkel és azok büntetésével a BTK egész fejezete foglalkozik. Árnyalatok sorát veszik számba a nyomozóhatóságok, az ügyészek és a bírák, a gondatlanságból elkövetett emberöléstől az előre megfontolt szándékkal elkövetett sorozatgyilkosságig, s évszázadosnál is hosszabb bírósági gyakorlat tapasztalatai épülnek be egy-egy – minden körülményt mérlegelő – ítéletbe. Az (immár több, mint két évtizede) elmúlt rendszer titkosszolgálatainak ügynökeire pedig az első adat alapján ráüti a társadalom a „besúgó” bélyeget, s esetleg azután kerül csak sor arra, hogy amit elkövetett, annak a mibenlétét a kutatás részleteiben tisztázza. Nagyon leegyszerűsítőnek érzem azt, amit „a vezeklés helyett egy folyamatos hárítás”-ról, illetve a besúgók idő előtti „felmentéséről” írsz. Én nem „felmenteni” akarom őket, hanem a valóban elkövetettek megbízható kiderítését szorgalmazom – milyen jó lenne, ha erre mód volna –, még a bélyegző rájuk sütése előtt, de legalább utána. Szilágyi Domokosra utalsz és Péterfy Irén gesztusára. De ettől a történet még homályban van, s mivel a Szisz teljes hálózati (és emellett teljes megfigyelési) dossziéi mai napig sem kerültek elő, ma is annak a néhány jelentésének az ismeretében ítélik meg sokan, amelynek keletkezési körülményeit és összefüggéseit senki sem tisztázta. Vagy ott van Lászlóffy Aladár esete, akiről ugyancsak a Könczei-dosszié alapján került nyilvánosságra, hogy 1963-1965 között kilenc, „Tamás” néven írott jelentésében Könczei Ádám népmesekutatói munkájáról számolt be a szerveknek, és hogy egy szekushadnagy „ügynökünk” néven említette, de a mai napig sem tudunk többet annál, hogy 1965-ben kizárták a hálózatból, mert „őszintétlen volt” (vö. Szőnyei Tamás: Titkos írás. Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956–1990. Noran Könyvesház, Budapest, 2012. II. kötet 690–691.) Ez azonban elég volt ahhoz, hogy haláláig nemegyszer érje nyilvános megaláztatás. A mások fölött nagy előszeretettel ítélkezők számára pedig mindkettőjük költői életműve csak mint súlyosbító körülmény esik a latba. Hol van „az ártatlanság vélelme”, ami a törvénykezési gyakorlatban az apagyilkosnak is kijár, amíg tette elkövetésének minden körülményét alapos vizsgálat nem tisztázza? De lássuk a dolog „belső” oldalát: Aki valamely bűnt elkövet, annak számára a vezeklés igenis feladat – éppen ezért, amint írod, „emberfeletti, tehát emberi kötelesség”. A római katolikus egyház ennek tudatában vezette be a gyónás intézményét. Annak befejező aktusaként ott van a feloldozás, amikor elhangzik a bibliai szó: „Eredj el és többé ne vétkezzél!” Hogy a gyónás intézménye létezik, annak lényege, hogy a bűnvallás egy belső, lelki pillanat, amelynek a végén a megváltozott élet tanúskodik a bűnvallás hitelességéről. Mindnyájan ismerünk, s akár néven is nevezhetnénk jó néhány – ügynök-ügyben „érintett” embert, akinek az életében a bűnbánat annak a bibliai lényegében hitelt érdemlően jutott kifejezésre: az „azutáni” cselekedeteiben: a közösség építő szolgálatában. Mindebből azonban az is következik, hogy a bűnvallás kiindulópontja a belső kényszer. Ehhez pedig megfelelő külső befogadó közeg is szükségeltetik. Most, lassan negyed századdal az 1989-es események után elismerhetjük talán, hogy ami ama nevezetes december vége után Romániában következett, minden volt, csak épp bűnvallásra alkalmas befogadó közeg nem. Hatalmi harc folyt a burkolt visszarendeződésért, az állítólag megbukott rendszer második garnitúrája háborítatlanul vette birtokába a politikai és a gazdasági hatalmat, s a tisztulásra történt minden kísérlet (lásd a Temesvári Nyilatkozatot, a bukaresti Egyetem téri tüntetés-sorozatot, vagy a Demokratikus Konvenció „tisztultabb” politizálási kísérleteit) hamvába holt. Abból az időből én egyetlen egyházi személyről tudok, akinek volt ereje a nyilvános bűnbánatra: talán érdemes ideírni a nevét is, ahogy múltkori cikkemben is tettem: Nicolae Corneanu, a temesvári ortodox érsek, aki az 1989. decemberi fordulat (Temesvár vonatkozásában nyugodtan írhatnám: forradalom) után rögtön nyilvános vallomást tett. Pedig „menthette volna” magát, mondván: egyházfőként fontosnak ítélte, hogy a Hatalom ne rosszindulatú besúgók információi, hanem az ő hiteles tájékoztatása alapján ítélje meg egyháza problémáit. Viszont jó néhány olyant nevezhetnék meg, aki hiteles bűnbánatot tanúsított azáltal, ahogyan később élt és tevékenykedett, noha nyilvánosan soha nem szórt hamut a fejére. Meggyőződésem, hogy a bűnvallás belső szükségletét semmiféle külső ösztökélés nem helyettesítheti, legfeljebb elronthatja. Ezért tartom nagyon is kétélű eszköznek e tekintetben az intézményes számon kérő székek felállítását (és eddigi működését), mert helyettesíteni akarják azt, ami a bűnvallás lényege. Pedig tulajdonképpen ez a kérdés. A közvélekedés azonban általában megáll a bűnnél (és nyilvánosságra kerülésének tényénél-körülményeinél) és eddig még nem találkoztam olyan „esettel”, amikor azt is megkérdezte volna valaki: na és mit cselekedett az illető személy a bűn nyilvánosságra kerülése után? Pedig jó néhánynál az arénába lököttek közül ezt is érdemes lenne a mérleg serpenyőjébe tenni. És akkor bizonyára az ítélet is másképpen hangzana. (A tartótiszteket – általában a rendszer fenntartását hivatalként – hivatásként – végzőket most nem keverném ide. Még a bűnvallás vonatkozásában sem, hiszen ennek a rétegnek a számára nem létezik a „bűn”, amit be kell vallania: egy intézmény, hivatali apparátus része volt, aki [jó nagy] havi fixért ledolgozta a maga nyolc óráját, vagy pedig hivatásának tekintette a „társadalomra veszélyes elemek” megfigyelését, üldözését, bíróság elé állítását, s akinek a társadalmi pozíciója sem változott meg az 1989-es események után oly irányban, hogy bármiféle „bűn” megvallására jogos igény lehetett volna. Ellenben igenis ide tartoznék a hivatásos ügynökök hada, akiket már annak idején többnyire ismertünk, akikkel megtanultunk együtt élni, akiket megtanultunk – több-kevesebb sikerrel – elhárítani. Az a „folyamatos hárítás”, amelyről beszélsz, viszont épp azért lehetséges, mert ez utóbbiakat mai napig sem leplezte le senki, a közmegbotránkozás pedig nem nekik, hanem a különböző eszközökkel beszervezetteknek szól.) Ahány eset van, annyi egyéni helyzet és sors. És nem valamiféle „mentség” céljával, hanem az adott helyzet belső lényegének feltárása és az ítélet hitelessége érdekében tartom szükségesnek azt, hogy ez a sokféleség kellő mértékben tudatosodjék bennünk. Azokban is, akik a bűnvalló helyett a bűnt a nyilvánosság szárnyaira bocsátják, sokszor kellő mérlegelés nélkül, pusztán az áldozat iránti utólagos jóvátétel céljával, de igen sokszor a szenzációhajhászás sodrában, vagy valamely politikai lejáratás részeként. Ebben az esetben én az adott „esetek” nyilvánosságra kerülésének körülményeitől sem tudok eltekinteni, ezek ugyanis a legtöbb esetben töredékismeretek alapján történnek, és a megszellőztető nem tud (vagy esze ágában sincs) továbbmenni annál a részletnél, ami az ő céljának megfelel. „Összeesküvés-elmélet” – írod. Sajnálom, hogy erre a következtetésre lehetett jutni abból, amit az idézett passzusban írtam. A szándék távol állt tőlem. Én csak arra szerettem volna figyelmeztetni, hogy az, ami ma folyik „az egykori besúgók leleplezése” tárgyában, nem a társadalmunk megtisztulásához, ellenkezőleg, további felbomlásához vezet. „Egységes erdélyi magyarság” (vagy bármi más közösség), abban az értelemben, ahogy a folytatásban mondod, nyilván nem létezik, nem is volt soha. De voltak a – mostaniaknál sokkal inkább voltak – olyan közös alapértékek, amelyeket semmibe venni büntetlenül (a közösség morális elutasítása miatt) nem lehetett. Nyilván minden kornak megvan a maga morális értékrendje, s ebből a szempontból a mai nem jobb vagy rosszabb, hanem más, mint a néhány évtizeddel ezelőtti. De vannak – kell hogy legyenek – olyan alapértékek, amelyeknek megrendülése (hiánya) mellett nem mehetünk el szó nélkül. Mert ezek az egész társadalom betegségének szimptómái. Továbbra is lesznek, akiknek Wass Albert, Nyírő József, Thormay Cecil tetszik, esetleg olyan bestseller-írók, mint Tutsek Anna vagy Kosáryné Réz Lola, másoknak meg József Attila. A baj az, amikor a „tetszés”-t már nem valami irodalmi értékrend irányítja, hanem irodalmon kívüli meggondolás. Amikor a félműveltség vagy a műveletlenség, az ízléshiány, a dilettantizmus kerül ítélkezési pozícióba. Ami pedig a politika szféráját illeti, nyilván elképzelhetetlen, hogy a parlamentekben valaha is csupa böjtecsabák üljenek. De azt elvárni (legalább elvárni!), hogy ne a karriervágy és az anyagi haszon, eszközeiben pedig a szemfényvesztő demagógia, hanem a közösség kis és nagy problémái iránti felelősség legyen a döntő, talán nem tartozik az utópiák birodalmába. Dávid Gyula Szabadság (Kolozsvár), 2014. december 15.Diverzió diverziót követ, avagy ebharapást szőrével...Látszólag méltányosan kívánja megoldani a Bob utcai iskola sorsát a kolozsvári önkormányzat. Ugyanis a már jó ideje esedékes épület-visszaszolgáltatás (jogilag) kényszerű bekövetkeztével, a sorozatos és megszokott tiltakozások ellenére és a római katolikus egyház határozott kérésére a tanintézetet át kell adni jogos tulajdonosának, egyben a városnak gondoskodnia kell a román iskola elhelyezéséről. A hosszú huzavona után nyugvópontra jut(hat)na egy feszültséget okozó kérdés. És, tegyük hozzá, a feszültséget nem mi gerjesztjük, hanem azok, akik nem tudnak beletörődni abba, hogy az egykori tulajdonosok visszakapják az őket jogosan megillető ingatlanjaikat, amelyeket a kommunista rendszer önkényesen elvett egyik napról a másikra. Amit egykor egy tollvonással vettek el, ma sok-sok évi pereskedés, idegölő és elkeseredett harc nyomán kerül(het) végre vissza egykori tulajdonosához. Csakhogy ami elvész a réven, visszaszerezhető a vámon! Az az épület, ahová a Bob utcai iskolát kívánják beköltöztetni (de csak azért, mert nem rakták rendbe az eredetileg kiszemelt és a várost ma csúfító, elhanyagolt Unió utcai műemlék épületet), a Deák Ferenc utca 16. szám alatt található épület, szintén egykor magyar tulajdonú, ez idáig vissza nem szolgáltatott ingatlan. Ez a több évtizede jogtalanul bitorolt épület a Kolozsvári Casino közadakozásból felépített székháza. A név egyáltalán nem egykori „kártyabarlangot” takar, hanem egy olyan angol típusú klubot, ahol az egykori erdélyi magyar társadalom vezető rétegének tagjai – a nemesek – társalogtak, szórakoztak, művelődtek. Az 1833-ban alapított, majd napjainkban újra jogutódként bejegyzett, legrégebbi erdélyi magyar civil szervezet székháza, amelyet „mágnás kaszinó” néven is ismertek, az erdélyi nemesek klubja volt, komoly könyvtárral, értékes festményekkel és pezsgő élettel, amíg ezt hagyták, azaz 1946-ig. Az akkori forrongó „demokratikus” légkörben kitűnő taktikai érzékkel a Magyar Népi Szövetség kezelésébe adták, és ők is használták ennek a szervezetnek a megszüntetéséig. Tehát magyart a magyarral játszottak ki a szokásos és lelkesen lihegő osztályharcos szellemben és fifikával. A Kolozsvári Casino épületét, amelyet a város egykori és későbbi vezetősége átengedett használatra a szakszervezeteknek, az újra bejegyzett, jogi személyiséggel rendelkező Kolozsvári Casino megpróbálta bírósági úton visszaszerezni, a legfelső bíróságig elmenően. Mindhiába! A peranyagot elküldtük Strasbourgba, és azóta „Godot-ra várunk”, azaz mindhiába: „Levél se jön...” Közben a beültetett szakszervezet vagy a város számos más szervezetnek és álszervezetnek (kb. 20!) tovább- vagy kiadta az épület helyiségeit – mindenki másnak, csak nem a jogosult visszaigénylőknek. Most pedig újra szövik a gubancossá vált hálót, és újabb konfliktushelyzetet hoznak létre, hogy legyen majd mit kibogozni évtizedeken át. Ugyanis ha egyszer a Kolozsvári Casino mégis visszakapná egykori székházát, akkor elkezdődhet az újabb csata, hogy az eltulajdonított és vissza nem szolgáltatott épület új bérlője hogyan és mikor adja majd át az egykori tulajdonosnak az ingatlant. (A telek egy részét szintén régebben már el is adták egy szemfüles és jó kapcsolatokkal rendelkező vállalkozónak.) Egyetlenegy tisztességes elöljáróról volt tudomásom Romániában, aki önzetlenül és a legőszintébb igazságérzettől hajtva visszaszolgáltatta eredeti tulajdonosaiknak a birtokában lévő javakat. Ő – becsületére váljék! – Nicolae Corneanu temesvári ortodox érsek volt, aki visszaadta a görög katolikusoknak mindazt, amit az ortodox egyház 1948-ban eltulajdonított (kommunista állami segédlettel). A kolozsvári önkormányzat nem tudna egy a Corneanuéhoz hasonló precedenst teremteni? Ha nem magyart a magyarral, akkor magyart a románnal ugrasztanak össze újra, miként eddig is! Ki, az ország / a főváros mely sarkából szervezi ezt meg ilyen jól? Kik azok, akik ma sem tudják elismerni a magántulajdon szentségét? Még mindig ők intézik az ország ügyeit? Ők a Nyugat partnerei? Mire számít tőlük a Nyugat? Sápra, avagy ki tudja, mire másra? És huszonöt év „demokrácia” (?!) után „mi, magyarok és nem magyarok” mire számíthatunk? Egykor a magyarságra a virtus volt a jellemző. Hol van az a magyar és hol az a virtus? Nem egy-egy megszállott vagy egy szűk kis csoport feldata visszaszerezni azt, ami jogos tulajdon, hanem egy közösségé. Ha végig nézünk a lerongyolódott, de mindenképpen „lemaradt/elhagyott” erdélyi magyarságon, feltesszük a jogos kérdést: mi lett volna a 25 év elsőszámú és felvállalt feladata? Vekov Károly A szerző nyugalmazott egyetemi tanár, a Kolozsvári Casino Egyesület elnöke Krónika (Kolozsvár) 2014. december 17.Új ortodox érseke lesz SzékelyföldnekIoan Selejan Hargita és Kovászna megyei ortodox érseket választotta meg Bánság metropolitájává keddi ülésén az ortodox egyház szent szinódusa. Az egyházvezetői tisztség Nicolae Corneanu temesvári érsek szeptember 28-án bekövetkezett halálával üresedett meg; a romániai ökumenikus mozgalom és vallásközi párbeszéd emblematikus alakjának tartott Corneanu közel 52 évig töltötte be ezt a funkciót. A bukaresti patriarchátus közleménye szerint a keddi választáson hárman versengtek a metropolitai címért, Selejanon kívül a karánsebesi és a nagyváradi ortodox püspök. Az első fordulóban egyikük sem szerezte meg a szinódus tagjai szavazatának felét plusz egy voksot, ezért újabb fordulót rendeztek, amelyen Ioan Selejan 26 szavazatot gyűjtött be a leadott 45-ből. Bánság új ortodox metropolitájának felszentelésére december 28-án kerül sor a temesvári görögkeleti katedrálisban, a ceremónián részt vesz Daniel pátriárka is. Mindez azt jelenti, hogy hamarosan új egyházfő kerül a Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökség élére. Az 1951-ben Bihar megyében született Ioan Selejant 1994-ben nevezték ki püspöknek az ugyanabban az évben alakult, csíkszeredai székhelyű Hargita és Kovászna megyei püspökség élére. A székelyföldi románok szellemi vezetőjének tartott egyházfő 2009-ben kapta meg az érseki rangot Daniel pátriárkától. Mintegy húszéves székelyföldi tevékenysége során a két megyében körülbelül 150 görögkeleti templomot újítottak fel, miközben közel félszáz új épült, továbbá kolostorok és kápolnák is létesültek. Miközben a két megyében mintegy százezer román nemzetiségű él, országos viszonylatban itt a legnagyobb az ortodox templomok sűrűsége a hívek lélekszámához viszonyítva. Idén márciusban az Erdélyi Napló hetilapnak adott interjúban Selejan kijelentette, lezártnak tekinti a székelyföldi ortodox templomépítések fejezetét, egyháza a továbbiakban a szociális kérdésekre, az emberek megsegítésére kívánja helyezni a hangsúlyt. A területi autonómia gondolatát ellenző egyházfő az interjúban készségét fejezte ki arra, hogy részt vegyen a székelyföldi románság félelmeinek lebontását célzó román–magyar párbeszédben. Krónika (Kolozsvár) 2014. december 22.Ökumenikus emlékünnepély és emléktábla-avatás„Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek” A forradalom 25. évfordulóján a temesvár-belvárosi református templomban november 18-án tartották meg a hagyományos ökumenikus istentiszteletet. Igét hirdetett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a történelmi egyházak és vallásfelekezetek képviselőinek közreműködésével. Az ökumenikus emlékünnepély évről évre az 1989 decemberi példás összefogásra emlékezteti a temesváriakat, amikor nemzetiséghez és vallásfelekezethez való hovatartozástól függetlenül szolidaritást vállaltak a kilakoltatással fenyegetett Tőkés László református lelkipásztorral. Az ökumenikus istentisztelet résztvevőit, a híveket, magas egyházi tisztségviselőket, a jubileumi emlékhét vendégeit Fazakas Csaba temesvári esperes köszöntötte, hálát adva Istennek azért, hogy a Temesvárra jellemző ökumené szellemében a város majd’ minden felekezetének képviselői eljöttek az ünnepségre. Tolnay István, egykori temesvári forradalmár felidézte az 1988-ban a hatóságok rosszallását kiváltó Dsida-estet, amelyet szintén az ökumené szellemében szervezett a katolikus vallású fiatalokkal közösen Tőkés László. Végül Tolnay István felsorolta azoknak a jeles egyházi személyiségeknek a nevét – Nicolae Corneanu ortodox érsek, Krauter Sebestyén római katolikus püspök, Neumann Ernő főrabbi –, akik már nem lehetettek jelen ezen a jubileumi ünnepségen. Igehirdetése során Tőkés László a szabadító karácsony szellemiségét megidézve vont párhuzamot a '89-es események isteni rendelésű dimenziója és a Megváltónak, a „békesség fejedelmének” akkori és mindenkori eljövetele között. Az egykori temesvári lelkipásztor méltatta a gyülekezet akkori kiállását, az etnikumok, felekezetek és generációk egymásra találását, megjegyezve: az eltelt negyedszázad legnagyobb vesztesége éppen ezen hitbéli együttállás és akcióegység fellazulása, hiszen az ilyen alkalmak, mint a mostani is, ma már igen-igen ritkák. Éppen ezért jó, hogy újból együtt vagyunk, reformátusok, katolikusok, ortodoxok, izraeliták! – zárta jubileumi igehirdetését a temesvári forradalom kirobbanásának helyszínén Tőkés László. A továbbiakban az egyházak képviselői mondtak igei alapú, imádságos köszöntéseket: Alexandru Messian görög katolikus püspök, Martin Roos római katolikus püspök, Zaharia Pereş ortodox érsekségi előadótanácsos, Gáll Sándor erdélyi egyházkerületi kancellár – aki Kató Béla református püspök üzenetét tolmácsolta –, Andrei Ghidali, a temesvári zsidó hitközség felolvasója, Ionel Tuţac baptista egyházközösségi elnök, Ilie Albiciuc ukrán ortodox esperes, Kovács Zsombor evangélikus-lutheránus lelkipásztor. Az ökumenikus együttlét során az Új Ezredév kórus és a Szabolcska Mihály kórus énekelt, de a jelenlevők egy zenei ősbemutatónak is a részesei lehettek: a szegedi Vox Nova és a gyergyószentmiklósi Szent Miklós énekkarok közös előadásában elhangzott a négytételes Temesvári mise, Daróczi Bárdos Tamás és Szokolay Sándor szerzeménye. Illyés Kingával közösen megtartott, áramszünettel „fűszerezett” egykori temesvári szavalóestje emlékére Heltai Jenő Szabadság című versét Péterfy Lajos színművész adta elő. Az ökumenikus emlékünnepély a templom előcsarnokában folytatódott, ahol évfordulós emléktáblát avattak fel, Ungor Csaba temesvári képzőművész munkáját. Avatóbeszédet mondott Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, aki diáktársaként úgy ismerte meg Tőkés Lászlót, mint aki nem ismer lehetetlent. „Szabadságharcos nemzeti örökségünk és protestáns lelkületünk egyaránt táplálta benne és az általa pásztorolt temesvári gyülekezetben ezt a forradalmár hozzáállást, amely a népfelkelés szikrájának bizonyult” – mondta az unitárius püspök, aki ezekkel a szavakkal zárta emelkedett ünnepi beszédét: „Soha ne feledjük azt a bibliai tanítást, amelyre mától ez a tábla is emlékeztet minket: ’Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek’. Az apostoli biztatás alapján és Temesvár szellemében töretlenül küzdjünk a megalkuvás falainak lebontásáért, a rendszerváltozás kiteljesítéséért, egyházi és nemzeti közösségi jogaink maradéktalan érvényesüléséért.” A jubileumi emléktáblát közösen leplezte le az igehirdető Tőkés László és a táblaállítást támogató Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke. A megemlékezés résztvevői égő gyertyákkal a kezükben özönlöttek ki a templom elé, a forró decemberi események hangulatát felidézve. Az ökumenikus emlékünnepség az 1989. december 15-én kirobbant forradalom emléktáblájának a megkoszorúzásával zárult. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-30 | 31-40
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
